Régi könyvek

Tamási Áron (Farkaslaka, 1897. szept. 20. - Bp., 1966. máj. 26.)
Író, az MTA levelező tagja, Kossuth-díjas (1954).
Tamási Áron sokgyermekes földműves szülők gyermekeként, az Erdély Farkaslakán látta meg a napvilágot. 1917-ben érettségizett Székelyudvarhelyen, majd innen az első világháború olasz frontjára került. Tanulmányait 1919-től a kolozsvári egyetem jogi karán folytatta, majd a Kereskedelmi Akadémián tanult tovább.
Rövid ideig bankhivatalnokként dolgozott, majd 1923 és 1926 között az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban élt és dolgozott. Az itt töltött évek szolgáltak alapanyagul és ihlették meg legsikerültebb művét, az Ábel a rengetegben című regényét, amelynek humora, a patriarchális székely világ és a modern kapitalizmus szembeálltásából és stilisztikai bravúrjaiból fakad.
Visszatérése után Kolozsvárott telepedett le és egészen az 1940-es évekig Erdélyben élt. 1920 és 1933 között három ízben is megkapta a kor legrangosabb irodalmi kitüntetésének számító Baumgarten-díjat (1920, 1930, 1933). 1945 és `47 között a parlament behívott képviselőjeként részt vett a törvényhozás munkájában is.
Első novellája Szász Tamás, a pogány címmel, 1922-ben jelent meg a kolozsvári Keleti Újságban. Kapcsolatban állt szinte valamennyi erdélyi magyar irodalmi és szellemi műhellyel így többek között az Erdélyi Helikonnal, a Korunkkal, az Erdélyi Fiatalokkal, vagy a Vásárhelyi Találkozóval is. Aktívan részt vett a hazai irodalmi életben is, jó kapcsolatot ápolt a Népi Írók mozgalmával. Rendszeresen levelezett a Válasz, illetve a Márciusi Front íróival. E csoportokkal közös szándék vezette: a nép kérdéseinek demokratikus úton való megoldása.
Egész politikai és irodalmi pályafutása alatt a köznépben látta a társadalom politikai és művelődési megújulásának forrását. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó létrehozása is az ő nevéhez fűződik, Tamási Áron volt a találkozó elnöke.
1949 után hallgatásra kényszerült, csak 1954-től térhetett vissza az irodalmi közéletbe, ekkortájt jelenhettek meg novellái, illetve színművei.
A székely falvak világának ábrázolása egész munkásságának alapját jelenti, az erdélyi falusi létélmény látásmódjának, stílusának és szókincsének alapja. Írásaiban bravúrosan olvasztja egybe a tragédiát és komédiát, falusi lét józan realizmusát és a népi misztikumot. Műveiben az erdélyi szegénység életét, a megélhetésért az urakkal és a természettel folytatott küzdelmeit, a székelyek ügyességét és furfangos észjárását ábrázolta.
Kigúnyolta a társadalmi igazságtalanságokat, kedvenc céltáblája az általa elítélt, romlott erdélyi arisztokrácia volt. Későbbi műveiben kezdeti realizmusától eltávolodva, abba jelképes, népi miszticizmus keveredett. A 40-es években színpadi műveket is irt, visszatért kezdeti realizmusához és hitet tett a munkásosztály nemzet- és világformáló szerepe mellett. Számos művét, leginkább novelláit több idegen nyelvre is lefordították.
Az 1956-os forradalom idején az Írószövetség elnökségének tagja volt, 1956. dec. 28-án tartott taggyűlésen az elnökség nevében ő olvasta fel az általa fogalmazott Gond és hitvallás című nyilatkozatot. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja volt. 1966-os halála után Farkaslakán temették el.

Az Erdélyi Szépmíves Céh 10 éves jubileumára kiadott díszkiadás.