Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla, és mostanában éppen újra felfedezzük mint a modern, abszurd irodalom hazai előfutárát. Ady Endre egyik legjobb barátja volt, de ugyanúgy tartozott Molnár Ferenc legszűkebb baráti körébe is. Babits kezdettől fogva nagy költőnek tartotta, Hatvany Lajos a hazai városi irodalom egyik főalakjának. Versei ugyanúgy kaptak helyet a legkomolyabb antológiákban, mint a kabarék színpadán. Ő maga pedig rendkívül szerény modorú, kis termetű, sovány ember volt, aki félszeg mosollyal mondotta el ironikus véleményeit az emberekről és az eseményekről. Aki ismerte, szerette, mindenki nagyra becsülte, de azért senki sem vette egészen komolyan. Ő maga sem vette egészen komolyan sem magát, sem a világot. Fura gesztusait anekdotákként mesélgették. Például amikor katonaidejét leszolgálva, az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatták, akkor szokásos volt, hogy az új tisztek valamiféle — lehetőleg német — jelmondatot véssenek kardjuk pengéjébe. Szép Ernő hadnagy úr pedig a liberalizmus közismert, de nagyon nem harcias jelszavát vésette a kardra: „Leben und leben lassen!” (Élni és másokat is élni hagyni.) Egész költészete is az emberszeretet jegyében, kissé érzelmesnek, kissé furcsának, egyszerre könnyesnek és mosolygósnak alakult. A Nyugat körében senkinek nem volt oly sok köze Petőfi népi hangvételű egyszerűségéhez, de ugyanakkor a kabarék városias csúfondárosságához és a csak később keletkező újabb modernség képtelenségeihez. Sohasem volt igazi ellensége, üldözöttként még üldözőit is igyekezett megérteni, és üldözői sem gyűlölték személye szerint. De valójában nem tartozott senkihez, és magányos jelenség irodalmunkban.
A kötet a szerző novelláit tartalmazza.
Első kiadás.
Eddig megtekintett könyvek
