Régi könyvek

Hét szilvafa.

Budán a Vizivárosban van nekem egy titkos szerelmem, egy
kis utca s abban egy Biedermeier-korból ott felejtett, házacska, – öntött vaserkéllyel,
virágcserepes, halványzöld ablakokkal – amit mindig felkeresek, ha a fákon akácfürtök
és hóvirágok nyílnak. E baba-házacska előtt rendesen egy ezüsthajú nénike ül,
kopott arabeszk-díszített kendőben, óriás okuláréval s beszél az unokáinak,
bizonyára a régi vitézlő időkről, régi emlékekről, Napóleon császárról. A múlt illatos
terhét érzem a szívemen, ha itt járok s – nem tehetek róla – ugyanez az érzés
fojtogat, ha Krúdy Gyula illatos, finom, álmokból és párából szőtt novelláit
olvasom. Mintha ódon, drága poharak csendülését hallanám, mintha vagyont érő
selyem csipkék, ábrándok aranyos pókháló-szálai ragyognának szemembe halvány,
áttetsző aranyködben; Krúdy Gyula szereti a múltat s
ez már majdnem azt jelenti, hogy költő. Csak egy túlfinomult, friss és egész
lélek érezheti vissza így a letűnt századokból mindazt, ami archaikus szépség,
bájos és intim ódonság: a nemesi kúriák bőséges gazdagságát, a mi hétszilvafás
keleti fajtánk úri gőgjét, a csokoládés uzsonnák, a borba fulladó dáridók és
végtelenné nyúló éjszakák poézisét. Mi nem szeretjük az anekdotázó irodalmat,
mely zsíros magyarossággal teremtettézi körül igénytelen, lapos kedélyességeit.
Krúdy Gyula azonban sohasem anekdotáz, hanem mesél, mindig mesél és magyarsága
ősi, vérségi, a legjobb fajtából való szilaj és mégis európai magyarság. A múltat
mindig a jelenen keresztül érzi át s ha régi portréket fest, szint, ecsetet a mától lop és széles
vonásokkal, modern, merész színrakással pingálja elénk a sokáig élő, boldog kurta
nemesek, a zugódi Gaálok arcát.
Mit szaporítsuk a szót? Nála a múlt mese. A mese pedig
szent, mert belőle gyerekkorunk megvásárolhatatlan naivsága, a szív örök lírája
buggyan ki. Vagy nem ezt a mesét szerette minden nagy elbeszélő, Anatole France, sőt Maupassant is, akiről csak nagyon kevesen tudják, hogy a
lelke mélyén mennyire lírikus volt? Krúdy Gyulából is napról-napra jobban
kiszól a »Nyíri csend« halk szavú poétája és művészete
mindig erősebben billen Andersen stilizált, kedves zamatú mesevilága felé.
Mindezeket, melyek éveken át féltve őrzött titkaim
voltak, csak kedvetlenül árulom el másoknak is, abból az alkalomból, hogy Krúdy
Gyulának egy vékony elbeszélés-füzetét jelentette meg a Magyar Könyvtár.

  (A Hét,
1907/51. /928./ /december 22./ 870. p.