Felolvasva a M. T. Akadémiának 1928 május 21-én tartott összes ülésén. XX. kötet - 7. szám.
Riedl keresi az életben a tragédiákat. Nézi a nagy értékek lomha tengődését vagy érthetetlen pusztulását. Hitetlenségét akarja ezzel jó erősen megalapozni, bele akarja tanulni magát a csalódásokba, hogy szkepsisének ítélete ne ingadozhasson és nyugodtam megmosolyoghassa a világ hiúságait, hasztalan erőfeszítéseit.
Riedl alapjában véve romboló természet, de ízlése és tanultsága távoltarja őt a közoltároknak hírthozó, hangos rombolásától. Veszélyes kedvét csak az irodalmon tölti ki. Ő volt az, aki szét akarta tépni mindazt a szép illúziót, ami a hunmonda köré szövődött, s könyv-mondákká degradálta azokat. Nagy élvezettel beszél mos is egy ismerőséről, akinek az asztalfiókjában van egy hatalmas kézirat, melyben kimutatja Anonymusról, hogy az nem is volt, s az egész krónikája csak egy sokkal későbbi író hamisítványa.
Riedl bizonyos tekintetben friss, egészséges levegőt hozott magával. Mindenekelőtt valahogyan másképpen fogja fel tanársága hivatását, mint sok más. Nemcsak előadó, hanem tanár is akar lenni. Közelebb férkőzött tanítványaihoz, s egy cseppet sem örül annak az elzárt légkörnek, melybe a magasra emelt katedra szorítja a tanár emberi mivoltát és egyéniségét.