Hadak útján 1942.

Reggeli Magyarország, Pest Esti-Magyarország Évkönyve.

Magyar Erő Magyar Virtus Könyve.

1942-től Magyarország jelképesnek induló második világháború katonai részvétele nagyobb méreteket kezdett ölteni. A Szovjetunió elleni német hadjáratba való nagyobb arányú bekapcsolódása már Hitler határozott követelésére történt. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 194142-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett pótolhatatlan személyi és anyagi veszteségek arra kényszerítették a német hadvezetést, hogy az 1942-re tervezett hadműveletekben nagyobb arányban vegye igénybe szövetséges hadseregeinek erejét. A teljes magyar hadsereget, majd annak felét követelve 1942. január 69. között Ribbentrop német külügyminiszter, január 2022. között pedig Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke folytatott Budapesten tárgyalásokat a magyar vezetőkkel. A visszacsatolt területeket, az önálló magyar államiságot, hadsereget féltve, s valamiféle német retorziótól tartva a magyar politikai és katonai vezetés csupán a követelések mérséklésére törekedett.
Az 1942. január 22-én született, s írásba nem foglalt döntés értelmében a magyar hadvezetésnek kilenc gyalogdandárt, egy páncélosdandárt és egy repülőköteléket kellett a 2. hadsereg-parancsnokság alárendeltségében kivezényelni a keleti hadszíntérre. A gyalogdandárok 1942. február 17-én általánosan a könnyű hadosztály elnevezést vették fel. A tárgyalások során nem tisztázták a kiküldendő hadsereg várható alkalmazási módját, annak területi és időhatárait, veszteségeinek pótlását, s Keitel vezértábornagy csupán fegyverzeti és felszerelési kiegészítésekre adott szóbeli ígéretet. Horthy a hadsereg parancsnokságával egyik legmegbízhatóbb tábornokát, a 26. tényleges szolgálati évét betöltött Jány Gusztáv vezérezredest bízta meg. Jány cselekvési lehetőségei a keleti hadszíntéren igen behatároltak voltak, hadműveleti-harcászati kérdésekben minden esetben az elöljáró német parancsnokságok döntései voltak mérvadóak.A keleti hadszíntérre kiküldendő hadsereg alakulatainak szervezése már 1942 februárjában elkezdődött. Egy, az 1941/42-ben érvényes hadrendben nem {I-349.} szereplő, gondos válogatással összeállított hadsereg mozgósítására került sor. 207 ezer fős személyi állományának összeállításánál a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodva a magyar hadvezetést az a cél vezérelte, hogy a 2. hadsereg emberállománya egyenlően terhelje az ország egész területét, valamint minél kisebb mértékben érintse a Honvédség szempontjából legértékesebb, legjobban kiképzett korosztályokat. Ennek megfelelően a hadszíntérre kivonuló sorállomány nem haladhatta meg a Honvédség egész sorállományának 20%-át, a mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét vehették igénybe, s a fennmaradó hányadot 3045 év közötti póttartalékosokkal egészítették ki. A nemzetiségek (főleg románok) százalékos aránya 20, a munkaszolgálatra kötelezett zsidóké és a baloldali mozgalmakban résztvevőké pedig 10 százalék volt a hadsereg élelmezési létszámának egészében. A mozgósításra a szombathelyi III. (Domaniczky Ödön altábornagy), a pécsi IV. (Csatay Lajos altábornagy) és a miskolci VII. hadtestet (Gyimesy Ernő altábornagy) jelölték ki. Mindhárom hadtest csak két könnyű hadosztályát mozgósíthatta hadrendi alakulatainak igénybevétele érdekében, a harmadikat egy idegen hadtest állományából kapták.

Míg a 2. hadsereg emberanyagának összeállításánál a legértékesebb korosztályok kímélése volt a cél, fegyverzeti-technikai viszonylatban megpróbálták a lehető legjobban felszerelni a kivonuló alakulatokat. Fegyverzetüket és felszerelésüket a Honvédség összes alakulatától egyenlően elvont anyagból és a német hadseregtől remélt kiegészítésekre hagyatkozva állították össze. A hátországban rendelkezésre álló teljes fegyvermennyiség csaknem felét megkapta a 2. hadsereg, s az ország gépjárműállományának is felét mozgósították részére. Bár az ígért német fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítések csak részben, főleg zsákmányanyagok átadása révén realizálódtak, mégis a Honvéd Vezérkar a Honvédség akkoriban legjobban felszerelt hadseregét küldte ki 1942 tavaszán a hadműveleti területre. A magyar politikai és katonai vezetés remélte, hogy a kiszállítandó alakulatok hadirészvétele nem húzódik el, s a gyorshadtesthez hasonlóan hamarosan leváltják.

A 2. hadsereg alakulatainak mozgósítására, kiszállításuk sorrendjének megfelelően 1942. február 24-től került sor. Hat hetet szántak a csapatok összeszoktatására is kiképzésére. A keleti hadszíntérre történő kiszállításukra már az új miniszterelnök és kormánya működése alatt, 1942 áprilisa és júliusa között került sor. Kállay Miklós a nyugat felé kapcsolatot teremtő külpolitikai irány óvatos alakítását, a fennálló rendnek belső és külső erők elleni megvédését, illetve a hadiesemények alakulása folytán esetleg megváltozó külpolitikai körülmények közötti átmentését igyekezett megvalósítani, valamint ezen új politikát Németországgal elfogadtatni.

Az új kormány törekvéseinek támogatását elsősorban a katonai vezetésben változásokat ígérő Szombathelyi vezérezredestől, a Honvéd Vezérkar főnökétől, valamint a kormányban Bartha honvédelmi minisztert szeptember 24-én felváltó Nagy Vilmos szolgálaton kívüli vezérezredestől remélte.

A 2. hadsereg hadszíntérre küldését az általa kialakítandó új politika szempontjából a Kállay-kormány is elkerülhetetlennek és kényszerű lépésnek tartotta, de ennél több magyar kontingenst semmiképpen sem kívánt feláldozni a német szövetség céljaira. Mindazonáltal a keleti hadszíntérre kivonuló hadsereget a győzelem, illetve a győzelem kivívásában való közreműködés {I-350.} reményében indították útnak. Később tragikus sorsukat számos bizonytalansági tényező, köztük a német hadsereg Moszkva előtti megállítása ellenére 1942 tavaszán még nem lehetett előre megjósolni.

A Kurszkig felvonuló, illetve az itt kirakott magyar kötelékek kisebb része harcok árán, nagyobb része pedig hosszú gyalogmenetben jutott ki 1942 júliusában és augusztusában a Donhoz. Jány vezérezredes a Wehrmacht 1942. kora nyári hadjáratára, s ezen belül hadserege feladataira vonatkozó első általános tájékoztatást május 16-án, közvetlenül Hitlertől kapta a főhadiszálláson történt jelentkezésekor.

A 2. hadsereg hadműveleti területre elsőként kiérkező hányada, III. hadteste a német Weichs-Seregtestcsoport kötelékében 1942. június 28-tól vett részt a támadó hadműveletekben. A német hadvezetés 1942 nyarára halasztott Blau hadműveletének keretében a Kurszk körzetében elhelyezkedő seregtestcsoport alakulatainak és a tőlük délre csoportosuló német 6. hadseregnek együttes támadása az első ütemben a Donhoz való előretörést, a második ütemben pedig a Don és az Oszkol folyók közé zárt szovjet csapatok megsemmisítését célozta. A német VII. hadtesttel megerősített 2. hadseregbeli alakulatok feladata ezen belül az volt, hogy a német 4. páncélos és a 6. tábori hadseregek között Kurszk előtti védőállásukból kiindulva Tyim város előtt törjék át a szovjet védelmi vonalat és Sztarij Oszkol irányába jussanak ki a Donhoz.

E hadművelet során a német és magyar csapatok 300 km szélességben törték át a Brjanszki és Délnyugati Front arcvonalát, s 150170 km mélyen előretörve elérték a Don partját és Voronyezs körzetét. Leginkább a Délnyugati Front csapatait sikerült bekeríteniük.

A magyar seregtestekre kirótt támadási feladatok java része a 9. könnyű hadosztályra hárult, amely négynapos harcot folytatott Tyim város birtoklásáért. Támadási sávja előtt húzódott a szovjet csapatok műszakilag egyik legjobban kiépített, 1015 km-es mélységű védelmi állása. A nagykanizsai seregtest a Kodizi, Prudok, s Gnyilinszkije Dvori helységeknél, illetve a Tyim körül ún. harckocsi-árokállás előtt vívott súlyos harcok során elvesztette személyi állományának 20%-át. A hadműveletben részt vett, s közel 3000 fős véres veszteséget szenvedett magyar alakulatok 1942. július 7. és 10. között jutottak ki a Donhoz.

Az 1942 júliusában tovább folytatódó német hadműveletek a szovjetnémet arcvonal legdélibb szakaszára összpontosultak. A német hadvezetés a hadműveletek nagyarányú kiterjedése miatt július 9-én A és B Hadseregcsoportot. A 2. magyar hadsereg a 2., 6. tábori, illetve 4. páncélos német, a 8. olasz, valamint a 3. és 4. román hadseregekkel együtt a von Bock, majd Weichs vezérezredesek által irányított B Hadseregcsoport alárendeltségébe került. Ezen hadseregcsoport északon elhelyezkedő hadseregeire köztük a magyarra is az a feladat hárult, hogy biztosítsák a Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők felé irányuló hadműveletek sikerét.

A hosszú menetektől és a kezdeti harcoktól kimerült magyar alakulatokat a német gyorscsapatok felváltása után azonnal védelmi állásba rendelték a Don folyó mentén. A 2. hadsereg 200 km szélességben meghatározott védelmi vonalát mindössze 18 gyalogezrede szállhatta meg, ennélfogva a védelem mélységben történő kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére egyáltalán nem volt lehetőség. E cérnavékony védelmi vonalat csupán a harcoslétszám, kb. 8090 ezer ember tartotta.

{I-351.} A Don mögé visszavonuló és a magyar hadsereg gyengéit hamar kitapasztaló szovjet csapatok 1942 augusztusától erőteljes támadásokat indítottak, hogy a folyó nyugati partján hídfőállásokat foglaljanak el. Ezen eredményes támadásaik középpontjába főleg az Uriv és Sztorozsevoje által határolt Don-szeglet, Scsucsje, Korotojak és Kosztyenki települések környéke került. Céljuk egy esetleges nagyobb szabású hadművelet kiinduló bázisainak megteremtése, illetve a közeli voronyezsdavidovkai vasútvonal oltalma volt.

A Don nyugati partjára átkelt szovjet 6. hadsereg csapatai ellen, 1942. július 18. és szeptember 16. között folytatott hídfőcsatákban két német gyaloghadosztály támogatása mellett a hadsereg java része részt vett. Az urivsztorozsevojei szovjet hídfő felszámolására három ízben 1942. július 18-án, augusztus 10-én, illetve szeptember 9. és 15. között a korotojakira szintén három ízben augusztus 78-án, 1517-én, illetve szeptember 13-án , a scsucsjeire pedig két ízben augusztus 9-én és 30-án tettek kísérletet a magyar és német csapatok. Ezen vállalkozások dacára a súlyos véráldozatoknak átmeneti sikerek után javarészt eredménytelenek maradtak. Csupán a korotojaki hídfőt és Sztorozsevojét sikerült visszafoglalni. A 2. hadsereg vesztesége elesett, eltűnt, meghalt, megsebesült a Don menti hadfőcsaták alatt 2627 ezer főre tehető. A hadsereget anyagi téren is jelentős veszteségek érték, az 1. páncéloshadosztály harckocsijainak száma felére csökkent, a 7. tábori tüzérezred pedig elvesztette löveganyagának java részét.

A Don menti hídfőcsaták alatt súlyos gyász érte Horthyt és családját. Az 1. vadászrepülő-osztály kötelékében frontszolgálatot vállalt idősebb fia, Horthy István tartalékos főhadnagy, kormányzóhelyettes augusztus 20-án Ilovszkoje térségében Héja típusú vadászgépével lezuhanva tragikus repülőbalesetet szenvedett.

1942 szeptemberében kismértékben a hátország is szembesülhetett a háború közvetlen hatásaival, mikor szovjet távolsági bombázó repülő kötelékek szeptember 5-re és 10-re virradó éjjel két ízben hajtottak végre bombatámadást a főváros ellen. E meglepetésszerű légitámadásokat azonban közel egy évig újabbak nem követték, s az ország lakossága látszólag továbbra is közömbösen viseltetett a hadszíntereken történő események iránt.

A doni hídfőcsatákat követően a 2. hadsereg csapatai az elért vonalban védelemre rendezkedtek be. 1942 őszén a tavasszal kivonulthoz képest egy személyi állományában, fegyverzetében megfogyatkozott, súlyos ellátási és utánpótlási gondokkal küzdő magyar hadsereg várta sorsának beteljesedését. Hazahozatalának, illetve kezdetben remélt gyors felváltásának lehetősége a hadsereg védelmi feladatainak ellátása, valamint a várható német ellenkezés és újabb követelés miatt a magyar politikai és katonai vezetésben fel sem merült.A szovjetnémet arcvonal déli szakasza 1942 szeptember végére teljes egészében megmerevedett. A Kaukázuson túlra, a létfontosságú bakui olajmezőkig a német csapatok nem jutottak el, s a kezdeményezés kicsúszott a német hadvezetés kezéből. A magyar politikai és katonai vezetésnek, bár ismerte a 2. hadsereg ezernyi problémáját, nem volt távlati terve a kialakult helyzet megoldására. Német részről várta a segítséget, s csak a csapatok minimális mértékű fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésére, illetve a személyi állomány fokozatos felváltására hajlott. 1942 novemberében 3536 ezer ember került ki az arcvonal mögé a harcoló állomány egy részének felváltására.

Gépkocsizó gyalogság a doni harctéren, 1942A szovjetnémet arcvonal déli szakasza 1942 szeptember végére teljes egészében megmerevedett. A Kaukázuson túlra, a létfontosságú bakui olajmezőkig a német csapatok nem jutottak el, s a kezdeményezés kicsúszott a német hadvezetés kezéből. A magyar politikai és katonai vezetésnek, bár ismerte a 2. hadsereg ezernyi problémáját, nem volt távlati terve a kialakult helyzet megoldására. Német részről várta a segítséget, s csak a csapatok minimális mértékű fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésére, illetve a személyi állomány fokozatos felváltására hajlott. 1942 novemberében 3536 ezer ember került ki az arcvonal mögé a harcoló állomány egy részének felváltására. ...

Régi könyvek